A csíkosmókusok jellemzői                   A csíkosmókusok a mókuslakúak alrendjébe tartoznak. Ez a rendszertani csoport napjainkban minden kontinensen képviselteti magát, bár Ausztráliában csupán betelepített fajok formájában. A csíkosmókusok a mókusok közeli rokonai, és megjelenésükben is rendkívül hasonlítanak fán élő testvéreikhez. Mindkét nem tagjai hosszú, hajlékony farokkal rendelkeznek, ügyes mellső lábaik alkalmasak a táplálék megragadására. Közeli rokonságuk viselkedésükben is megnyilvánul. A csíkosmókusok nappali életmódot folytatnak, ügyesen másznak és ugranak ágról ágra, egyensúlyérzékük kiváló. Idejük nagy részét a földön töltik, sőt gyakran föld alatti táplálékraktárakat is készítenek. A 25 csíkosmókusfaj - egy kivételével - kizárólag Észak-Amerikában fordul elő, és tartási körülményei is hasonlóak. Leggyakrabban mégis az egyetlen ázsiai fajt, a szibériai csíkosmókust tartják, mely nevével ellentétben nemcsak Szibériában, de Kelet-Ázsia más országiban, így Mongóliában, Észak- és Kelet-Kínában, valamint Koreában is megtalálható. Elterjedési területén belül számos alfajt különítenek el, ezek között az egyik legélénkebb színezetű a Hokkaido-szigeten kialakult alfajt. Mivel a Föld mérsékelt égövéből származnak, ahol a telek rendkívül szigorúak lehetnek, a csíkosmókusok számos tulajdonságukban alkalmazkodtak a zord évszak túléléséhez. Téli bundájuk sűrűbb és vastagabb, hogy biztosabb védelmet nyújtson az elemekkel szemben. A nagy havazások előtt élelemraktárakat halmoznak fel, amelyeknek ki kell tartaniuk tavaszig. Az ürgéktől (Spermophilus fajok) eltérően, a csíkosmókusok nem alszanak téli álmot, bár a leghidegebb napokon ún. torpor-állapotba kerülnek, és akár nyolc napot is átaludhatnak egyvégtében; ezalatt természetesen nem táplálkoznakBevezető a csincsillák világába---- A hobbiállatként tartott csincsillák jelenlegi elterjedtsége főként egy bányamérnök, M. F. Chapman erőfeszítéseinek köszönhető. Chapman az 1920-as években Dél-Amerikában dolgozott. Ekkor már a vadon élő csincsillákat teljesen a kipusztulás
szélére sodorta a puha, vastag prémjükért folytatott vadászat. Bár ezt megelőzően is számos - sikertelen kísérlet történt a csincsillák fogságban való tenyésztésére, Chapman újabb tenyésztési programba fogott. Elszántságát indokolta az egyesült államokbeli hatalmas kereslet, mely egy sikeres csincsillatenyészet birtokosának és   örököseinek gondatlan jövőt biztosított volna. A vadon élő állatok azonban oly mértékben megritkultak, hogy a Chapman által felbérelt kutatócsoportnak három évre kiterjedő munkája során mindössze 11 állatot sikerült fogságba ejtenie. Ezek az állatok hamarosan Kaliforniába kerültek és Chapman csincsillatenyészetének alapjává váltak. Gondos odafigyelése révén az állomány szépen gyarapodott, olyannyira, hogy később már tenyészetek is alakultak az ő példányaiból kiindulva. Talán meglepőnek tűnik, hogy a csincsillákat nem tartották hobbiállatként egészen a 60-as évekig - ez csak részben magyarázható az egyes példányok magas árával. Napjainkban, mikor széles körben tenyésztik őket, még mindig a legköltségesebb
kisemlősök közé tartoznak. Ez főként annak a következménye, hogy nem annyira szaporák, mint más rágcsálók. Bizonyos újabban kitenyésztett színváltozatok igen ritkák, ami megint csak drágulást eredményez. Mindezek a megnövekedett    költségek és a csincsillák természetes takarossága egyfajta exkluzív jelleget kölcsönöz ezeknek az állatoknak. Etetésük és ápolásuk jóval alaposabb odafigyelést igényel, mint a többi hobbiállatként tartott rágcsálóé, de egyre növekvő népszerűsége miatt a tartásukhoz szükséges hozzávalók beszerzése nem okozhat gondot. Bár a csincsilla kiállítások jelenleg még nem túl gyakoriak, a jelek szerint ez a helyzet hamarosan megváltozik, amint egyre több és több színváltozat. Bevezető Futóegerek és versenyegerek világába

Meglepőnek tűnhet, hogy a világ eldugott pontjairól származó állatok ekkora
népszerűségre tehetnek szert. Azonban - csakúgy, mint a szíriai aranyhörcsög
esetében - az orvosi kísérletek alanyaiból, világszerte elterjedt hobbiállatokká váltak a futóegerek is. A mongol versenyegér első leírásra egy francia misszionáriustól, Dávid atyától származik, aki 1897-ben küldött néhány példányt
Párizsba, az ottani Természettudományi Múzeum számára. Tudományos nevük,
Meriones unguiculatus, szó szerint azt jelenti: karmos harcos - a karmokra való utalás egyértelmű, de hogy miért bélyegezték ezeket az állatokat harciasnak, az örök talány marad, hiszen természetüknél fogva társas és szelíd lényekről van szó, melyek éppen e tulajdonságaik miatt váltak kedvelt hobbiállatokká.

A kedvencként tartott mongol versenyegerek őseinek sora 1935-ig követhető, amikor is az Amur folyó völgyéből néhány foglyul ejtett példányt Japánba vittek laborállatnak. 1954-ben néhányuk átkerült az Egyesült Államokba, tíz évvel később pedig Nagy-Britanniába. Mivel könnyen, gyorsan szaporodtak, hamarosan meghódították a hobbiállattartók köreit is A különböző tenyészetekben azóta számos színváltozatuk jelent meg, ami az irántuk mutatott érdeklődés további növekedését eredményezte. A különböző változatokra hamar elkészültek a színezettel és mintázattal szemben rögzített követelmények csakúgy, mint a testfelépítésre vonatkozó típusstandardok.

Nemrégiben más futó,és versenyegérfajok is megjelentek a hobbiállat-piacon,
ezek azonban közel sem váltak olyan népszerűvé, mint a mongol versenyegerek. Ezek közül egyesek nagyobb termetűek, következésképpen nagyobb helyet is igényelnek, másokat - kevésbé társas jellegük miatt - elkülönítve
kell tartani.

Vaddisznó

A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.

Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennárdisznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.

A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznó-farmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten továbbra sem fordul elô. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30-40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.

Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági kártétele - folyamatosan növekszik.

Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

A vaddisznó mint betelepített faj 

A vaddisznót eredeti elterjedési területén kívül is sokfelé meghonosították. Viszonylag tisztavérű vaddisznók betelepítve csak Amerikában élnek. A Föld többi pontján élő állatok vagy elvadult házisertések vagy a vaddisznó és háziasított rokonának hibridjei. Mivel azonban teljesen vadon élő állatokról van szó, megjelenésük és életmódjuk is teljesen megegyezik a vaddisznóéval, így itt említjük meg őket.

A vaddisznót mint fontos vadászható állatot a 20. század elején telepítették be az Egyesült Államokba. A vaddisznó sok helyütt keveredett az USA déli részén, főként Texas államban élő elvadult házi sertésekkel, melyek ősei a 16. század óta éltek elvadulva a területen. E keveredések miatt tisztavérű vaddisznók nemigen élnek Észak-Amerikában, csak ilyen többnyire keverék állatok, amelyek azonban külsőre nagyon hasonlítanak a vaddisznóra. Az Egyesült Államok államai közül ma sok vaddisznó él Kalifornia, Florida, Dél-Karolina, Georgia, Alabama, Arkansas, Oklahoma, Louisiana, Arizona és Texas államok területén.

Dél-Amerikában is élnek meghonosított vaddisznók. Ezek ellentétben észak-amerikai rokonaikkal többnyire tisztavérűek. Argentínába 1900-ban telepítették be a vaddisznót vadászati céllal és ma a 40. és a 44. szélességi kör közötti területen elég sok él belőlük.

Házisertéssel kevert vérű, külsőleg vaddisznóra hasonlító elvadult állatok sokfelé élnek Földünkön, így Új-Guinea szigetén, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Hawaii szigeteken, Trinidadon és Puerto Rico szigetén is. Ezen területek többségére az állatokat még több száz évvel ezelőtt telepítették be. A Hawaii szigetekre mintegy 1000 évvel ezelőtt vitték magukkal a szigetekre betelepülő polinéziaiak. Új-Guinea szigetére szintén nagyon korán kerültek disznók.

Ausztráliába viszont csak a 19. század elején telepítették be. Mára ezek az elvadult állatok nagyon kártékonyak az őshonos állat- és növényvilágra ezért a vadászat teljes mértékben szabad rájuk.

Sok délkelet-ázsiai és óceániai szigetre is emberek segítségével kerültek disznók, így a Bismarck-szigetekre, az Admiralitás-szigetekre és a Salamon-szigetekre is.

 

Oldal: Vadállatok
MindenCsakAllatok.hupont - © 2008 - 2025 - mindigcsakallatok.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat